"A zene múlhatatlan része az egész emberi műveltségnek"-írta Kodály Zoltán - iskolánk névadója - aki a XX. századi magyar zene meghatározó egyénisége.

Életcélja volt, hogy hazánkban mindenkihez eljusson a népművészet, és hogy Európa is megismerhesse nemzeti kultúránk valódi értékeit.

Az általa meghirdetett jelszó, "A zene mindenkié" valóságos nemzeti programmá vált. Átformálta a népművelést és az iskolarendszer felépítését is.

1882. december 16-án született Kecskeméten.

Szülei maguk is műkedvelő muzsikusok voltak: az édesapja hegedült, az édesanyja zongorázott, énekelt. Ez volt az a családi környezet, mely felkeltette már kisgyermek korában a zene iránti vonzódását.

Önerőből tanult zongorázni, hegedülni, brácsázni, gordonkázni. Játszott a gimnáziumi zenekarban, és énekelt a templomi kórusban is.

18 éves korában Budapestre került. Szülei jogásznak szánták, a Tudományegyetem bölcsészkara mellett döntött, de beiratkozott a Zeneakadémia zeneszerzési szakára is. 1905-ben megkapta magyar-német szakos tanári diplomáját, egy évvel később bölcsészdoktor lett.

25 évesen lett tanár a Zeneakadémián. Már ekkor hatalmas tudásanyaggal és tapasztalattal rendelkezett, melynek birtokában Bartókkal közös programba kezdett. Így fogalmazták meg céljaikat: "Ne csak külsőségekben legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélyéig, mert csak így lesz igazán a mienk. A lelkek mélye pedig különösképpen a zene országa." (Kodály Zoltán)

Az 1920-as években már számos művét játszották itthon és külföldön, a hazai kritika azonban nem üdvözölte. Csak néhány barátja, tanítványa, egy-egy messzebbre látó kritikus és felesége - mint hűséges társ és művészetének ösztönzője - álltak mellette.

A megaláztatások, a megpróbáltatások közepette Kodály hite töretlen maradt. Semmit sem engedett elveiből, kiállt azok mellett, akiket üldöztek, és nem bókolt azoknak, akiknek a jólét érdekében akkor bókolni kellett volna.

Barátjával, Bartók Bélával 1905-ben indult az addig ismeretlen magyar népzene felkutatására. Ennek az életre szóló jelentőségű utazásnak az eredménye sok ezer dallam lett, amelyeknek művészi feldolgozásából remekművek születtek.

A Háry Jánosban és a Székelyfonóban a magyar népdalkincs színe-java szólal meg a színpadon.

A Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum a magyar történelem századait idézi fel.

A Galántai táncok és a Marosszéki táncok a magyar falvak hangszeres muzsikáját nemesíti szinfónikus zenévé.

A Fölszállott a páva énekkari és zenekari változatban hirdeti a zeneköltő szabadságszeretetét. Gyermek-, női-, férfi- és vegyeskari műveiben a népdal és a magyar költők szava szárnyal megújult erővel.

1926 után Kodály évről évre egyre elismertebb zeneszerzővé vált.

Nemzetnevelő munkájára is kezdett már fölfigyelni az ország.

Zeneszerzői munkássága nyomán, amelynek alapjává a népdalt tette, újjászületett a magyar zene.

Kodály Zoltán egy életen át fáradhatatlanul harcolt az ifjúság zenei neveléséért.

Ma már világszerte mint "Kodály-módszert" ismerik és próbálják követni azt a puszta elgondolást, hogy minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni, ahogyan a mi iskolánkban is történik napról napra.

"A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható.

Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. A teljes lelki élet zene nélkül nincs."

"Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember... Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét..."